Prológus



"Régi rögeszmém, hogy a szellemi embernek már esztétikai szempontból is forradalmárnak kellene lennie: tiltakoznia kellene egy sivár, dohos és kisstílűen zavaros világrend ellen."  (Bálint György)
   Már vártalak – nézett rám az istennő hatalmas trónján ülve. Hófehér ábrázatán öntelt vigyor terült szét, amitől félig élő félig halott arca még ijesztőbb lett.
– Remélem nem unatkoztál nagyon nyolcszázhuszonkilenc évig – sétáltam hozzá közelebb, miközben a halottak utat nyitottak maguk között. Mindegyikük engem nézett, mert ismertek. Jó részüket még én küldtem erre az átkozott helyre, míg a többiek csak hírből ismernek.
– Itt nincs nappal, sem éjszaka, hogy feleslegesen számoljam az időt. Észre sem veszed, és eltelt háromszáz év. És viszonylag rövid időn belül sok ismerősödet viszontlátod itt – vizslatott engem továbbra is.
– Könnyű úgy halhatatlannak lenni, hogy gyakorlatilag halott vagy – értem ezüstből készült trónja elé, ami egy koponyákból rakott hegyen állt.
– De nehéz úgy, hogy ha a halandókat véded – célzott ezzel az eddigi életemre.
– Mindenkinek van egy hobbija – mondtam, majd felléptem az első lépcsőfokra, ami hozzá vezetett.
– Azt hittem a tiéd az íjászat, meg hogy minden ártalmas kis férget megölj, és ide küldj.
– Valaki a koponyákat, a szép ékszereket, a szeretőket gyűjti, én meg az ellenségeket, és a halálomra vágyókat. Legalább nekik most lett egy jó napjuk. – Vettem a lépcsőfokokat komótosan, hisz még messze volt a cél, és nem akartam elpazarolni a megmaradt erőmet.
– Mondja az, akiért minden férfi tűzbe tette volna a kezét; halandó és halhatatlan egyaránt. Akinek a kezéért sorban álltak a kérők Odin háza előtt, hogy legalább egy pillanatra is, de láthassanak.
– Tán féltékeny vagy? – húztam apró mosolyra ajkaim, ahogyan kitartóan gyalogoltam felfelé.
– Nem – csattant fel, ezzel igazat adva kérdésemnek – de egy szánalmas halandót szeretni? És a gyermekét hordani a szíved alatt? Azt hittem te ennél büszkébb vagy a származásodra.
– Ő más volt. Előbb szeretett belém, minthogy rangomat és örökségemet megtudta volna. Azt pedig nem vetheted a szemére, hisz még a gyermekről sem tudott, ahogyan pár perccel ezelőtt én sem.
– Már órák teltek el Isabell, Odin lánya. S mond csak, szerinted tulajdon anyád miként örülne, ha megtudná, hogy egy halandó által estél meg? – szólt magabiztosan, mintha mindenről tudna.
– Nem estem meg, ezt tudhatnád Hél, Loki lánya. Vagy elfelejtetted volna, hogy te miként is születhettél meg? – azzal láthatóan lehervadt arcáról, bármiféle öröm.
– Okos vagy, de te sem tudhatsz mindent.
– Egyet tudok – álltam meg egy mondat erejéig – hogy nem maradhatok itt.
– Ismered a szabályt! Ez az én birodalmam, és még maga Odin sem parancsolhat nekem!
– De a másik szerint, két lélek közül, ha azok között bármiféle kapcsolat áll, rokonsági, vagy bármi más, ha az egyik önként itt marad, a másik szabadon eltávozhat. – Már a lépcsősor felénél jártam, lábam sajgott, fejem majd szétrobbant, de nem adtam fel. Amíg érzek, addig élő maradok.
– És úgy gondolod, hogy van olyan személy, aki önként itt lenne helyetted? – hallhatóan kételkedett, de még nem értette a lényeget.
– Nincs, én maradok, de anyámat engedd vissza.
– Jaj, nézzenek oda! A tékozló lány, aki kizárólag akkor jár haza, amikor a testvérei távol vannak! Aki elhitette velük, hogy halott és ne keressék! Szánalmas vagy, ugye ezt is tudod? Ráadásul azzal az indokkal, hogy megkíméld őket a fájdalmas felismeréstől, hogy egy gyilkos vagy? Sőt, a gyilkosok gyilkosa, az Orvgyilkosok, az Asszasszinok istennője! És még van képed felajánlani, hogy ha az anyjukat visszaengedem hozzájuk, te itt rohadsz a fiaddal együtt?! Te tényleg olyan lettél, mint egy halandó! – üvöltötte, akár egy állat, hogy az egész birodalmában csak ez visszhangozzon.
– Hél! – hallatszódott egy erőteljes női akkord, melyben felismertem Édesanyám tiszta, mégis tiszteletet parancsoló hangját – akármennyire is méltatlannak találod, hogy úgy beszélj vele, mint egyenrangú féllel, soha ne feledd, hogy ki is lenne az apja. Mert nézz csak rá, nézz a fiamra, nézz az apádra, és vedd észre, hogy mind hármójuk egy-egy tulajdonsága, megtalálható a másik kettőben is! Kezdjük apáddal, hisz ismered őt, s tisztában vagy a képességeivel! Ravasz és elképesztően trükkös, a lányom is pontosan ilyen, bár más tulajdonságai miatt, ezt sokan nem veszik észre. Thor erős, jó vezető, ahogyan Loki is, s csak sajnálni tudom, hogy bátyja mellett nem mutathatta meg. És Isabell, az egyetlen lányom, mintha csak a magam lelkét látnám! Céltudatos, megingathatatlan, rendkívül makacs pont, mint a testvérei. Most láthatod, itt áll előtted. Egyetlen hibája volt – amit csak ő gondol annak - egész életében, hogy őszintén szeretett. Ő volt az egyetlen isten, aki apja helyett védelmébe vette Midgardot, hogy megmentse őket mindentől. Lehet nem mindig sikerül neki, hogy csak pár ember halálával tudja ezt elérni, de mindennek van ára. Látod milyen megtört, milyen tiszta, mennyire szeret mindenkit, aki arra érdemes. Én már amúgy is túl öreg vagyok, legfeljebb pár száz évem lenne vissza. Küldd vissza őt, hogy tovább segíthesse az emberek világát!
– Anyám, ezt nem kérheted tőlem! Asgardnak, Thornak, Apámnak, és Lokinak is szüksége van rád! – estem zokogva térdre, az utolsó fok után.
– Az csak egy világ, majd idővel begyógyulnak sebeik, s a te feladatod lesz betölteni a bennük keletkezett űrt, de rád szüksége van mind a kilenc világnak, Thornak, Apádnak, és Lokinak, meg azért még van néhány halandó, akik hisznek a csodákban! – húzott fel a porból, majd letörölve könnyeimet szorosan magához ölelt – és nem érdekel, hogy halandó a férfi, akit szeretsz. Sosem voltam büszkébb rád!
– Egy lélekért cserébe, egy lélek visszatérhet, de a fiad itt marad. Ez a szabály. – mondta Hél, az Alvilág úrnője, majd kezét a vállamra téve, visszaküldött hozzátok.

Ahol elkezdődött

1. A vörös kereszt

"Amit mi véletlennek nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint amikor a Sors pillanatnyilag megakad a fonalak szövésében, és ...